Firenze és Benvenuto Cellini
Firenzét oly régóta és oly számos okból kifolyólag vártam, hogy az élet sajátos törvényei miatt csalódhattam is volna, de nem ez történt. Az Arno partján fekvő toszkán város valóban maga az élő kultúra, mely évezredek óta és ma is az európai szellem meghatározó központja, miközben nem vesztette el derűs kisvárosi jellegét sem.
Amiért a leginkább szerettem volna a saját bőrömön érezni a firenzei levegőt, az a legegyszerűbben Benvenuto Cellini személyiségéből vezethető le. Cellini, amellett, hogy a késő reneszánsz egyik meghatározó mestere volt, kollegám is. Önteltség volna ugyan engem akár egy lapon is említeni a fent említett úrral, ami azonban tény, hogy mindketten fémből készítünk tárgyakat az örökkévalóség részére. Ebből az okból kifolyólag olvastam még évekkel ezelőtt az önéletrajzát, melynek már címe is sokatmondó: Benvenuto Cellini mester élete, amiképpen ő maga megírta Firenzében. Ahogy a Wikipédia mondja, "kalandos, szenvedélyeséletét erős öntetszelgő túlzásokkal ábrázoló önéletrajza a kor érdekes emberi dokumentuma", és egyben az egyik első igazán személyes stílusban megírt életsztori is. Toszkán útleírásai fűtötték bennem a már régóta érlelődő vágyat, hogy spanyol utazásunkat egy olasz kanyarral egészítsük ki.
A városba érve ezúttal is a remek Park4Night alkalmazás segítségével találtuk meg azt a helyet, ami napokon át az otthonunkként szolgált. A várost kelet-nyugati irányban átszelő Arno folyó északi partján, a városközponttól nyugatra fekvő park már érkezésünkkor is több lakóautónak adott helyet, a luxust egy, a helyiek szerint is kitűnő minőségű vizet szolgáltató vízcsap fokozta. A szomszédos camperek utazói többnyire zsonglőrök voltak, akik már első este megismerkedhettek rohamosan fogyatkozó pálinkakészletünk jellegével. Sokan Olaszország déli részeiről jöttek, és a kenyeret már több éve az utcán keresik, így tippjeikkel nagy segítségünkre voltak a város megismerésében.
Firenze története egybefonódik a Mediciek nevével. Különösen érdekes a reneszánsz korát mai szemmel nézni, amikor a hatalmat még nem ordenáré, arrogáns, hencegő, hiú, lapos, nyegle, komisz, primitív emberek gyakorolták. Ez a kor az európai történelem egyik utolsó olyan kora, amikor az egyének munkája még a közös jólét szolgálatába állhatott, és ez a tündöklő kor tárgyi kultúrája máig úton-útfélen visszaköszön a város utcáit járva.
Cellini munkája során sok tekintetben hasonló kihívásokkal nézett szembe, mint napjaink művészei: a megrendelések, az anyagi források utáni hajsza mellett azonban minden esetben ott volt az a szellemi erőfeszítés, ami végső soron a közösség javát szolgálta, és szolgálja napjainkig. Elég csak összehasonlítani egy standard firenzei háromlábú kandelábert egy mai villanypóznával, hogy megérthessük, hogyan vált mára a természet erőinek realizálásából a természet kirablása. Hamvas Béla szavaival élve: "Az őskori művelés célja nem a kultúra volt, hanem: a földet paradicsommá tenni. Paradicsommá tenni úgy, hogy a megszentelt tevékenységgel, ami akkor a munka neve volt, jólétet, virágzást, bőséget, szépséget fakasztani. A természet nem volt az ember ellensége, hanem az esszenciák tárháza, amely önmagát rendelkezésére bocsátotta, s abból az emberi életet szent örömmé lehetett emelni."
A Medici-család igazi uralma Cosimo de' Medici száműzetésből való visszatérésével kezdődött 1434-ben, az ő pártfogásával virágzásnak indult a tudomány és a művészet. Őt a nép a Pater patriae (A haza atyja), unokáját, Lorenzo de' Medicit pedig Il Magnifico (a Fenséges) névvel illette, munkájuk nyomán Firenze olyannyira az olasz szellem középpontjává vált, hogy a firenzei dialektus vált a mai olasz nyelv alapjává. Benvenuto Cellini ebbe a légkörbe született bele 1500-ban, és hatalmas megtiszteltetésnek tekintette, hogy egyik legkiválóbb munkája, a Perszeusz és Medusa (1554) olyan alkotások szomszédságában került kiállításra, mint Michelangelo Dávid szobra.
A Loggia del Lanzi (vagy más néven Loggia della Signoria) egy egyedülálló árkádos csarnok, amely a mai napig szabadtéri kiállítótérként szolgál a firenzei belvárosban. Cellini művének árnyékában állni még úgy is varázslatos érzés, hogy ma már csupán a bronzszobor másolata található a téren. A hálás város Cellini mellszobrát pedig 1901-ben az aranyművesek hídján, a Ponte Vecchion helyezte el, és a hidat a második világháborúban visszavonuló német hadsereg is épségben hagyta.
Az utcák elrendezése évszázadok óta a tudatos várostervezés mintapéldája. Sétánkat érdemes a dómmal szemben álló Szent János-keresztelőkápolnánál (Battistero di san Giovanni Battista, röviden: Battistero) kezdeni. A nyolcszögletű épület egyike Firenze legrégebbi épületeinek, római alapokra építették, 1150-ben fejezték be, és nagy hatást gyakorolt az építését követő időszak építészetére. Három kapuja közül a déli Andrea Pisano alkotása, az északi és a keleti pedig Lorenzo Ghiberti remekműve.
A dóm (Cattedrale di Santa Maria del Fiore) építését a 15. században fejezték be, homlokzatát pedig a 19. században építették újjá neogót stílusban. Ma a világ negyedik legnagyobb keresztény temploma. A 45 méter átmérőjű kupola Filippo Brunelleschi munkája, építéséhez addig szokatlan, speciális technológiát alkalmazott. A dóm magával ragadó látképéhez hozzátartozik a 84,7 méter magas harangtorony (Campanile) is, mely Giotto tervei alapján készült, oldalait Donatello, Giotto és Pisano szobrai és reliefjei díszítik.
Az épületek tartalmát is érdemes nyitott szemmel nézni. Szilvi az utcákat járva egyik oldalról a másikra szaladgált, nem tudott betelni a remek toszkán ételek látványával. Egyik este egy antifasiszta tüntetésbe botlottunk, a hangcucc egy cargobicikliről szólt, a generátort egy bevásárlókocsiban tolták mellette. A demonstrációt főleg az indította, hogy nem sokkal korábban az egyik hídon nácik megöltek egy bevándorlót, de tüntettek azért is, hogy az új, jobboldali kormány ne korlátozza az utcai bulizáshoz fűződő jogaikat. Ezt a fiatalok kedvelt találkozóhelyén, a Santo Spirito téren manifesztálódó mulatsággal nyomatékosították.
Firenze gyönyörű, pezsgő életű toszkán városka, nehéz szívvel búcsúztunk tőle, de Granada még nagyon messze van. És már most mennyi szépet láttunk!
Amiért a leginkább szerettem volna a saját bőrömön érezni a firenzei levegőt, az a legegyszerűbben Benvenuto Cellini személyiségéből vezethető le. Cellini, amellett, hogy a késő reneszánsz egyik meghatározó mestere volt, kollegám is. Önteltség volna ugyan engem akár egy lapon is említeni a fent említett úrral, ami azonban tény, hogy mindketten fémből készítünk tárgyakat az örökkévalóség részére. Ebből az okból kifolyólag olvastam még évekkel ezelőtt az önéletrajzát, melynek már címe is sokatmondó: Benvenuto Cellini mester élete, amiképpen ő maga megírta Firenzében. Ahogy a Wikipédia mondja, "kalandos, szenvedélyeséletét erős öntetszelgő túlzásokkal ábrázoló önéletrajza a kor érdekes emberi dokumentuma", és egyben az egyik első igazán személyes stílusban megírt életsztori is. Toszkán útleírásai fűtötték bennem a már régóta érlelődő vágyat, hogy spanyol utazásunkat egy olasz kanyarral egészítsük ki.
A városba érve ezúttal is a remek Park4Night alkalmazás segítségével találtuk meg azt a helyet, ami napokon át az otthonunkként szolgált. A várost kelet-nyugati irányban átszelő Arno folyó északi partján, a városközponttól nyugatra fekvő park már érkezésünkkor is több lakóautónak adott helyet, a luxust egy, a helyiek szerint is kitűnő minőségű vizet szolgáltató vízcsap fokozta. A szomszédos camperek utazói többnyire zsonglőrök voltak, akik már első este megismerkedhettek rohamosan fogyatkozó pálinkakészletünk jellegével. Sokan Olaszország déli részeiről jöttek, és a kenyeret már több éve az utcán keresik, így tippjeikkel nagy segítségünkre voltak a város megismerésében.
Firenze története egybefonódik a Mediciek nevével. Különösen érdekes a reneszánsz korát mai szemmel nézni, amikor a hatalmat még nem ordenáré, arrogáns, hencegő, hiú, lapos, nyegle, komisz, primitív emberek gyakorolták. Ez a kor az európai történelem egyik utolsó olyan kora, amikor az egyének munkája még a közös jólét szolgálatába állhatott, és ez a tündöklő kor tárgyi kultúrája máig úton-útfélen visszaköszön a város utcáit járva.
Cellini munkája során sok tekintetben hasonló kihívásokkal nézett szembe, mint napjaink művészei: a megrendelések, az anyagi források utáni hajsza mellett azonban minden esetben ott volt az a szellemi erőfeszítés, ami végső soron a közösség javát szolgálta, és szolgálja napjainkig. Elég csak összehasonlítani egy standard firenzei háromlábú kandelábert egy mai villanypóznával, hogy megérthessük, hogyan vált mára a természet erőinek realizálásából a természet kirablása. Hamvas Béla szavaival élve: "Az őskori művelés célja nem a kultúra volt, hanem: a földet paradicsommá tenni. Paradicsommá tenni úgy, hogy a megszentelt tevékenységgel, ami akkor a munka neve volt, jólétet, virágzást, bőséget, szépséget fakasztani. A természet nem volt az ember ellensége, hanem az esszenciák tárháza, amely önmagát rendelkezésére bocsátotta, s abból az emberi életet szent örömmé lehetett emelni."
A Medici-család igazi uralma Cosimo de' Medici száműzetésből való visszatérésével kezdődött 1434-ben, az ő pártfogásával virágzásnak indult a tudomány és a művészet. Őt a nép a Pater patriae (A haza atyja), unokáját, Lorenzo de' Medicit pedig Il Magnifico (a Fenséges) névvel illette, munkájuk nyomán Firenze olyannyira az olasz szellem középpontjává vált, hogy a firenzei dialektus vált a mai olasz nyelv alapjává. Benvenuto Cellini ebbe a légkörbe született bele 1500-ban, és hatalmas megtiszteltetésnek tekintette, hogy egyik legkiválóbb munkája, a Perszeusz és Medusa (1554) olyan alkotások szomszédságában került kiállításra, mint Michelangelo Dávid szobra.
A Loggia del Lanzi (vagy más néven Loggia della Signoria) egy egyedülálló árkádos csarnok, amely a mai napig szabadtéri kiállítótérként szolgál a firenzei belvárosban. Cellini művének árnyékában állni még úgy is varázslatos érzés, hogy ma már csupán a bronzszobor másolata található a téren. A hálás város Cellini mellszobrát pedig 1901-ben az aranyművesek hídján, a Ponte Vecchion helyezte el, és a hidat a második világháborúban visszavonuló német hadsereg is épségben hagyta.
Az utcák elrendezése évszázadok óta a tudatos várostervezés mintapéldája. Sétánkat érdemes a dómmal szemben álló Szent János-keresztelőkápolnánál (Battistero di san Giovanni Battista, röviden: Battistero) kezdeni. A nyolcszögletű épület egyike Firenze legrégebbi épületeinek, római alapokra építették, 1150-ben fejezték be, és nagy hatást gyakorolt az építését követő időszak építészetére. Három kapuja közül a déli Andrea Pisano alkotása, az északi és a keleti pedig Lorenzo Ghiberti remekműve.
A dóm (Cattedrale di Santa Maria del Fiore) építését a 15. században fejezték be, homlokzatát pedig a 19. században építették újjá neogót stílusban. Ma a világ negyedik legnagyobb keresztény temploma. A 45 méter átmérőjű kupola Filippo Brunelleschi munkája, építéséhez addig szokatlan, speciális technológiát alkalmazott. A dóm magával ragadó látképéhez hozzátartozik a 84,7 méter magas harangtorony (Campanile) is, mely Giotto tervei alapján készült, oldalait Donatello, Giotto és Pisano szobrai és reliefjei díszítik.
Az épületek tartalmát is érdemes nyitott szemmel nézni. Szilvi az utcákat járva egyik oldalról a másikra szaladgált, nem tudott betelni a remek toszkán ételek látványával. Egyik este egy antifasiszta tüntetésbe botlottunk, a hangcucc egy cargobicikliről szólt, a generátort egy bevásárlókocsiban tolták mellette. A demonstrációt főleg az indította, hogy nem sokkal korábban az egyik hídon nácik megöltek egy bevándorlót, de tüntettek azért is, hogy az új, jobboldali kormány ne korlátozza az utcai bulizáshoz fűződő jogaikat. Ezt a fiatalok kedvelt találkozóhelyén, a Santo Spirito téren manifesztálódó mulatsággal nyomatékosították.Firenze gyönyörű, pezsgő életű toszkán városka, nehéz szívvel búcsúztunk tőle, de Granada még nagyon messze van. És már most mennyi szépet láttunk!
Comments
Post a Comment